Ma van a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja

1953. november 25-én érkezett vissza Magyarországra a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja, ezért lett ez a nap a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja.

Gulag kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó kényszermunkatábor-rendszert értjük. A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Jelentős különbség volt e két lágerrendszer esetében, hogy a foglyok odakerülése között komoly eltérés volt. Míg a GULAG büntetőlágereinek rabjait egyenként, személyre szóló, és többnyire koholt vádakra alapozott bírósági ítéletek alapján hurcolták el, addig a GUPVI lágerekbe tömegesen szállították az embereket kényszermunkatáborokba, lényegtelennek tartva azok személyének kilétét. Magyarországról körülbelül 700 000 embert deportáltak a Gulag vagy GUPVI táboraiba, közülük 300 000 meghalt a rabság során. A Gulag táborok egyik legismertebb foglya Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin matematikatanár volt, aki szabadulása után több könyvben írta meg élményeit az eredeti szovjet terminológia szerint „javító-nevelő munka” céljából létrehozott táborok életéről. Anne Applebaum 2003-ban megjelent, a Gulag-rendszer kifejlődését összegző könyvében szerepel, hogy az Ob folyó Nazino nevű lakatlan szigetén a deportáltak felfalták halott bajtársaik tetemét.

Különleges táborok

  • Saraska: különleges táborfajta, ahol a bebörtönzött tudósok és mérnökök tudományos kutató-fejlesztő munkát végeztek.
  • Pszihuska: elmegyógyintézetbe való bezárás és gyógyszeres kezelés. A Gulag-rendszer felszámolásával vált elterjedtté.
  • Léteztek továbbá különleges táborok kisgyerekes anyák, gyerekek, illetve mozgássérültek számára. Bár ezek a táborok a termelésben nem vettek részt, a megfélemlítésben fontos szerepük volt.
  • A szovjet atomprogram keretében több ezer fogoly vett részt a kísérleti atomrobbantások (Novaja Zemlja, Szemipalatyinszk) előkészítésében és a sugárszennyezett területek megtisztításában.

1945. január 17-én hurcoltak el hazulról 15 német ajkú polgárt, hét házasembert és nyolc gyermeket. Még aznap este nyitott kocsival levittek Szászrégenbe. Ott már a környékbeli szászok össze voltak gyűjtve, csak mi, 15 szerencsétlen ember hiányoztunk… Mert a faluban valakinek az útjában voltunk.
Minden nap délután egy orosz tiszt jött be hozzánk, hogy meghallgassa panaszainkat. Rövidesen észrevettem, hogy édesapám egyre szomorúbb, csak sóhajtozik, s nem szól hozzám egy árva szót sem. Nem akartam keseríteni a lelkét, gondoltam azért búsul, mert édesanyám négy gyermekkel maradt otthon, a legnagyobb 12 éves… De aztán csak rávettem magam és megkérdeztem:
‒ Édesapám, maga volt az első világháborúban, utána hat évig orosz fogságban, aránylag még jól tud oroszul, ha még egyszer jön az orosz tiszt, adja elő, hogy maga négy gyermekkel hagyta ott édesanyámat, én vagyok az ötödik, s magát engedjék haza, de szóljon a szerencsétlen öregről is, áld hasonló helyzetben van, mint mi…
Gyermekésszel én még azt gondoltam, hogy milyen jó lesz nekem ott ahová visznek, mert odahaza csak a munka volt állandóan, este hattól tizenegyig, pedig még iskolába is kellett menni.
Másnap édesapám elmondta a panaszát az orosz tisztnek oroszul. Victor, a tolmács úgy nézett ránk, mint a lőtt medvére. Apám és az öreg nevét felíratta az orosz tiszt a tolmáccsal.
Már jól be volt sötétedve, amikor jött egy orosz katona apám és az öreg után, hogy mehetnek haza. Alig volt időnk elbúcsúzni. Apám ideadta az ujj nélküli bekecsét mondván: „Lajcsi, erre nagyon vigyázz, mert ott nagy telek vannak.” Aztán csak hét év múlva találkoztam velük. Minket éjszaka elszállítottak Kolozsvárra, onnan pár nap múlva Iaşi-ba, ahol beraktak marhaszállító vagonokba. Fent volt egy priccsforma deszkából, oda 16 nőt helyeztek el, lent pedig 24 férfit. Szöktünk, bokáztunk, hogy meg ne fagyjunk… Eleinte még adtak egy kis száraz kenyeret, de aztán csak marhafejet vagy lófejet dobtak be a vagonba, hogy süssük meg. Megfelelő étel híján a nép legyengült, a tetű terjedt, a nagy hidegben éjjel-nappal mozogni kellett, nehogy megfagyjunk.

Részlet BRETTSCHNEIDER LAJOS: A SZOVJET PARADICSOMBAN visszaemlékezésből. Forrás: https://adatbank.transindex.ro/

Forrás: wikipedia.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük