„Ha a szíved csordultig telt, akkor már nem beszélsz – hanem énekelsz. És ha a szíved túlcsordul, akkor már nem énekelsz – hanem táncolsz.”

    Néptánc. Magára csak egy szó. Még is mindenkinek más jut eszébe, ha meghallja. A hétköznapi embereknek a színpad, a zene és a mosolygó táncosok jutnak eszébe. Egy táncos számára viszont nem a látszat, hanem az érzés, a hangulat, de főleg a közben érzett szabadság kerül középpontba, mert nem a lábával táncol az ember.

    Tánc közben varázslat vesz körül. Minden összeáll. A világot pedig harmónia uralja. És egyetlen tökéletes pillanatig minden porcikámmal azt érzem, hogy élek. A vakító reflektor fény az elején ijesztő és nem tudja az ember hova tenni, de ahogy a zene megalkotja a saját dimenzióját körülöttünk nem szamít sem a több száz szem, mely minden porcikánkat figyeli, sem a reflektor ránk eső fénye. Akkor abban a pillanatban eggyé válunk. Már nem táncosok vagyunk, kik egy zenére ropjuk a betanult táncot, hanem EGY szív, mely ugyan azon célból dobog.

    Ezt az érzést egy ideig elvette, tőlünk táncosoktól ez a szörnyű világjárvány, de annál jobban megtanultuk értékelni a társaságot, a zenét és a táncot. Emellett viszont időt is adott az embereknek ebben a rohanó világban. Időt kaptunk átértékelni az élet szépségeit, de egyben felkészített az élet másfajta nehézségeire. Számomra olyan érzés volt, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Nem éreztem magam egy egésznek tánc nélkül. Hiányzott a tánccsoport, melyre lassan családként tekintek, a közös pillanatok, de főként az érzés… A szabadság.

    Abban reménykedem, hogy az Új évben minden helyre áll és újabb emlékekkel, közös pillanatokat gazdagodhatunk meg. Üzenem a Bíborka Néptáncegyüttes tagjainak: „Előre, csak előre, lássuk mi lesz belőle. Kitörjük a nyakunkat, ÚGY SE HAGYJUK MAGUNKAT!”.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük