Az ellentmondások birodalma

Egyik nap arra ébredünk, hogy nem tudjuk, hogyan kerültünk oda. Gondolkodunk, vajon meddig alhattunk? Hol voltunk addig? És minden idegen, minden más, mint a legutóbbi ébredéskor volt. Évek teltek és múlnak ugyan úgy. És hirtelen belénk nyilall a felismerés, hogy egyszer mindennek vége. És akkor döntünk. Tovább alszunk annak reményében, hogy a következő ébredésig minden rendbejön és boldogok leszünk. Vagy ébren maradunk, hogy megküzdjünk a kellemetlen környezettel, hogy létrehozzunk valamit, bármit amit szerethetünk.

   Ez egy tény. Az emberek létre hoznak maguknak egy képzelet szülte világot. Egyet, amelyben otthon érzik magukat. Talán csak a problémáik elől menekülnek, de az is lehet, hogy csak megpihenni szeretnének valahol ebben a rohanó világban. Nekem is van hasonló álomvilágom.    

   Megérkezek és egy lélegzet elállító táj fogad, amilyenhez foghatót sosem láttam még. Az ég alig pirkadt. A Nap vöröslő korongja éppen csak előbújik a láthatár peremén. A szemet gyönyörködtető táj melengeti szívemet. Bár szépsége elképesztő, olykor az ellentmondások birodalma, mert az iszonyatos magasságtól minden porcikám megremeg. A felhőket nézem és gondolatban velük úszom a végtelen ég tengerén. Néptelen hegyek vesznek körül ameddig a szem elláthat. Morog az egész táj, míg nem egy sötét tollazatú kis énekes dala jelzi, hogy felébredt a természet. Hangja betölt minden zugot. A hajnal csendjében messzire szárnyal. Az ugyan opál, de elutasító természet csupa meglepetés. A kis dalolóhoz csatlakozik egy hirtelen feltámadt szél is, mellyel együtt harmóniában, mintha táncra próbálnák kelteni a természet apraját-nagyját, s főleg a távolban terpeszkedő hegyek vonulatait. Csak állok, mintha lábam teljességgel földbe gyökerezett volna. És ki ne szeretne egy ilyen helyen élni? Egy tökéletes világban, ahol az emberek figyelnek egymásra és a pillanatnak élnek, hisz egy aggodalomra pazarolt perc, az egy olyan perc, amit már sosem kapunk vissza. Egy világ, amelyben a rohanó ember megpihenhet.

   Gyakran érezzük úgy, hogy a világ kifordul magából. Az élet úgy suhan el, mint a fák a háttérben. S egyik nap arra ébredünk, hogy nem tudjuk , hogyan kerültünk oda. Gondolkodunk. Vajon meddig alhattunk? Hol voltunk addig? Mit keresünk ott?  És minden idegen, minden más, mint a legutobbi ébredéskor volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük